Miért központosít Hoffmann Rózsa?
A kérdés persze banálisnak tűnik, és egyértelmű, egyedül Hoffmann Rózsa képtelen lenne központosítani a magyar közoktatást. Nyilván erős politikai érdek fűződik ahhoz, hogy a felnövekvő generáció egységes ismereteket kapjon, vagy éppen egységesen ne kapjon meg bizonyos ismereteket.
A kormány célja alapvetően a költségmegtakarítás volt, ezt akkor is elfogadhatjuk, ha éppen hiszünk a mostani rezsim ideológiájában, miszerint ezáltal emelik az oktatás színvonalát, ill. csökkentik a hatalmas polaritást az iskolák között. Mára tudjuk, hogy egyik célja sem valósult meg a kormánynak az oktatás központosításával: csak nagyobb káosz van és sokkal költségesebb ez a "modell", mint a korábbi, amely természetesen szintén nem volt költséghatékony. Az oktatás minősége viszont már régóta közepes és folyamatosan romlik, ezekkel az intézkedésekkel csak gyorsították a hanyatlást.
Igazából már csak néhány szűklátókörű ember hiszi, hogy a Hoffmann Rózsa által "kreált" oktatási rendszer életképes lehet ebben a formában. A többség mindig is tudta, hogy ez szimplán anakronizmus, amely mély hozzá nem értéssel társul.
Engem az egésznek az emberi oldala érdekel: Mi visz rá egy embert, hogy egy "visszarendeződéshez" adja a nevét, ill. miért kapta/kapja meg hozzá a politikai támogatást?
E kérdés megválaszolásához tulajdonképpen elég volt Hoffmann Rózsa tanárgenerációját egy kicsit megfigyelni. A kilencvenes években kezdtem el tanítani abban az iskolában, ahol korábban gyerekként tanultam. Így tudtam tanársorsokat végigkövetni, és meg kell mondanom, gyakran nagyon érdekesek és kacifántosak ezek az utak. A kedvenc "tanársorsot" szeretném itt felvázolni:
Gyerekként hatalmas tekintéllyel magasodott fölénk, vasfegyelmet tartott, nem fogadott el semmilyen ellenvéleményt. A kommunizmus utolsó bástyájának láttuk, mi, nyíladozó értelmű kamaszok. Az iskolai rendezvényeken dörgő hanggal éltette a "dolgozó népet és a hazát", hatalmas intőket osztogatott, ha valakinek hiányzott az úttörő-nyakkendője. Az egyébként csendes orosztanár igazgatónk szende kislánynak tűnt mellette. Védte kollégáit, csak persze tőlünk, a gyerekektől. Amikor azt akarta bevezetni, hogy a bezárt(!) igazgatói iroda ajtaja előtt a gyerekeknek meg kell állnia és köszönni, meghajolni, és csak aztán továbbmenni a saját osztályterembe, akkor már a többi tanárkolléga is zúgolódni kezdett.
Aztán megérezte a levegőben a változást: nyolcadikban már a kiránduláson templomokba is bementünk vele és felszólított több gyereket, hogy olvassanak fel egyházi szentenciákat. Emlékszem megvetően fordítottam neki hátat, mert sosem bírtam a kétszínűséget.
Tanárként tértem vissza az alma materba, és számomra igen vicces volt látni az egész iskolámat a "másik oldalról". A korábbi elérhetetlennek tűnő tanáraim most gyakran szeretnivaló kollégává változtak. Megfigyeltem, hogy azzal a kollégával, akit gyerekként is szerettem, felnőttként is remekül tudtunk együttdolgozni. Akit gyerekként sem tartottam valami jó tanárnak, azt felnőttként még rosszabb pedagógusnak láttam. És persze ott volt a suliban a "főhősünk", akit a rendszerváltás nem söpört el (mint néhány elvtársát...), épp ellenkezőleg, élt és virult, jól tudott váltani. Alap habitusában nem vátozott, de immár liberálisnak vallotta magát. Persze mivel a régi rendszer mentalitását hordozta továbbra is magán, nem barátokat, hanem alattvalókat tudott csak gyűjteni magának. A szabadabb világban jól tudta hasznosítani szervezőkészségét, és egyfajta menedzserszemléletet hozott be az iskolába. Különösen ügyesen dörgölőzött minden irányba, ha kellett az egyház védelmezője volt, ha kellett magyarkodott egyet, ha kellett az iskola nemzetközi kapcsolatait hordozta a vállán hatalmas elánnal. Aztán csak belebukott végül és megfúrta egy aránylag tehetségtelen valaki, aki éppen jobban feküdt a fenntartónál.
Sokáig nem találkoztunk, tíz-tizenöt éve biztosan. Most a templomban futottunk össze, ahol összebúg másokkal és azonnal próbált engem is megnyerni az ügynek. Tulajdonképpen nagyon aranyosan, nagyon szőrmentén, de hihetetlen lelkesedéssel és valljuk meg csendben: teljesen ész nélkül. Azt mondja: a mostani oktatási rendszer olyan, mint a szülés, most fáj, nagyon fáj, de aztán megszületik és minden csodálatos lesz. Ismét rend lesz, központosított minden, átlátható, egyszerűbb.
Szerintem itt van minden központosítási vágy magyarázata. Azok a tanárok (persze nem mindenki!!!), akik a szocializmusban szocializálódtak, és megszokták a központosított rendszert, örülnek, ha nem nekik kell gondolkozniuk, nem nekik kell vállalni a felelősséget. Nos nekik a demokratizálódás folyamata csak nyűg, átláthatatlan, rendezetlen. Minden "szabad" lett, tehát szinte gyökértelen, a tanár nem tud kibe és mibe kapaszkodni. Ha nincs egységes értékrendszer, akkor mindenki megzavarodik, és sajnos nagyon gyakori, hogy sokan ilyenkor a "régi, már bevált (?)" rendhez nyúl vissza. Ez egyszerűen egy emberi vonás. Erre pedig nagyon jól rá tud repülni a politika és természetesen kihasználja. Az a baj, hogy a szocialista iskola nem volt jó, csak ezt már elfelejtették sokan. A mai világ teljesen más dolgokat "követelne" az iskolától.
Merjünk önállóan gondolkozni, merjünk az egyetemes emberi jogokra támaszkodni, szeressük a gyerekeket! Nem szabad egy olyan rendszerrel megalkudni, ami régen sem volt jó! Beszélgessünk a mai fiatalokkal, találjuk ki együtt, hogy milyen iskolára van szükségünk! Döntsünk együtt, közösségi szinten. Ne termeljünk ki több szervilis pedagógust, van belőlük így is elég!